Az elmúlt néhány hónapban egyre többször figyelmeztetnek a jóakaróink arra, hogy túl sok adatot osztunk meg magunkról az interneten, néha anélkül, hogy tudnánk róla. Tényleg a javunkat akarják, vagy valami más mozgatja őket?

Legutóbb (több mint egy hónapja) egy IT kutató, Pintér Róbert foglalta össze röviden a privát szférát fenyegető támadások jellegzetességeit blogján. Abban mindenki egyetért, hogy a személyes adatok gyűjtése alaposan megváltozott az utóbbi néhány évben:

• állami privilégiumból közkedvelt civil elfoglaltsággá vált;
• elmélyült, mert már azt is gyűjtik, mikor merre járunk;
• láthatatlanná vált, mert korábban aktív részvétel kellett hozzá, ma már nem is tudunk róla.

A magánszféra védelme klasszikus liberális alapelv, amelyet az állam jogainak korlátozása hívott életre, és amely az idő múlásával egyre ellentmondásosabbá válik. Az adatvédők a felvilágosodás élvonalából lassan utóvéddé alakulnak (csontkonzervatívvá).

Először is azért, mert a privát és az állami szembeállítása értelmét vesztette az adatvédelem kapcsán: a privátszférát már a privátszektor „fenyegeti” (vállalatok illetve az állam által kiszervezett feladatok miatt), hamarosan teljesen okafogyottá válik tehát a félelem az állami hatalom és ellenőrzés terebélyesedésétől. Így a rettegés az adattárolástól inkább antikapitalizmus, annak is a romantikusabb fajtája. A Google például azért gyűjt adatokat, hogy minél jobban kiszolgáljon, ellentétben az állammal, amelyik inkább azért, hogy minél hatékonyabban büntethessen és fenyegethessen.

Másodszor azért, mert az adatvédelemre való hivatkozás nem óvja meg a magánembert a jogsértésektől (rágalmazás pl.), csak – és ez alaposan ellentmond a kezdeti liberális elveknek – az állami embereket. A jogérvényesítésre ugyanis csak nekik, és néhány antidemokratikus gazembernek van esélye, akár az alkotmány által szavatolt átláthatóság ellenében is.

Harmadrészt pedig az államnak, és általában a hatalomnak nincs is szüksége arra, hogy mindig nézzen, elég neki elhitetni a fogvatartottakkal, hogy bármikor rájuk nézhet. És ebben nincs semmi új: a 19. század börtönreformjának a középpontjában a megfigyelhetőség megteremtése állt. Olyan intézményt akartak alkotni, ahol a rabok bármikor egy tekintet tárgyává válhattak. Az adatgyűjtésnek, akárcsak a figyelemnek a börtönben nem is a megvalósítása a fenyegető: a lényeg sokkal inkább az, hogy mindig féljünk attól, hogy bármikor rajtakaphatnak.
Így aztán az adatvédelmi aggodalom valójában a hatalom legfontosabb szolgálója, függetlenül attól, mik a szándékai, mert elhiteti velünk, hogy bármikor belenézhet(nek) a minket követő kamera kémlelőjébe.